Vágvölgyi Anikó

Sosem voltam jó történelemből. Az “Évszám-Kötőjel-Esemény” rendszer nem, hogy nem ragadott meg, de el sem jutott a tudatomig. Aztán egyszer rátaláltam a megfelelő szemüvegre, amit azóta le sem vettem. Ezzel a szemüveggel a történelem  történetté, mesévé színesedik: “1947 – kitelepítés” helyett Shmiedl Márit látom, aki azon tépelődik, hogy édesanyja örökségéből melyik kedves bögrét viheti magával az ismeretlenbe. Méltóságteljes hallgatásba burkolózott öregembereket látok, akik tehetetlenségüket szégyellik. És fiatal lányokat, akik épp Dombrádon találkoznak azzal, aki mellett végig tudják élni az életet.

Ezek a történetek rajzolják ki kedves pátriám, Budafok történetét, kapcsolnak hozzá szinte személyes érzésekkel. Az épületek nem csak kőhalmok, a habarcs bennük a kapualjban elcsattanó csók, az utcán megvillanó bicska, a falak közt töltött téli esték, a kertek nyári frissítő záporai.

A legizgalmasabb folytatásos regény körénk van építve, csak lapozgatnunk kell.