Varga Andrea

„Budapest nem csak város, hanem sors” – Márai Sándor író fogalmazta meg így, helyettem is…

Budapest minden utcája mesél és minden tere őriz valamit abból, ami egykor volt; ezek a történetek csak arra várnak, hogy valaki újra elmondja őket. A régi emberek ugyan már rég nincsenek köztünk, mégis itt maradtak velünk; az öreg bérházak folyosóin, a nyikorgó lépcsőkben és a kapualjak csendjében.

“Budapest nem alszik, kérem. Budapest csak átszáll a kávéházból a villamosra, és a villamosról a kabarékba. Ez a város egy gyönyörű, füstös, harsány zűrzavar, aminek én vagyok a legboldogabb foglya.” – a két világháború közti időben lett szállóigévé ez a mondat, azt se tudjuk biztosan kitől származik. Jómagam ugyancsak boldogan engedem, hogy rabul ejtsen Budapest, valahányszor sétára indulok. Vendégeimet nem csak nézelődni hívom, hanem észrevenni és átélni, ahogyan egymásba csúsznak az évszázadok, és minden lépésünkkel elődeink lábán taposunk. Hát mi ez, ha nem a budapesti örökkévalóság?